Nem is tudom hányadik alkalommal foglalkozom a következő íróval a blogomon. Karl Ove Knausgard pár éve csak úgy berobbant a magyar könyvpiacra, ma pedig egyik legkiemeltebb kortárs szerzőnek tarják számon a hazai olvasók. Még annak ellenére is, hogy némiképp megosztó a személye és a stílusa.
Egyesek szerint az író stílusa nyers, őszinte, és rendkívül részletes, ami lehetővé teszi a belső élet mélyebb megértését, az önmagunkba fordulást. Ugyanakkor sokan pont a részletesség miatt ítélik unalmasnak. Nyilván, ha valaki nem kedveli a lassú történeteket, azok nem is fognak elmélyülni a köteteibe. Mindenesetre a stílusa egyedi, általa a hézköznapiság is új értelmet nyer. A Harcom sorozatának olvasása során olyan érzése lehet az olvasónak, mintha egy barátjával beszélgetne.
Pár hete jelent meg a fikciós kötete, a Hajnalcsillag.
Egy hatalmas, ragyogó csillag tűnik fel az égen, és senki nem tudja, miért van ott. A Hajnalcsillagban kilenc szereplő mesél a saját életéről, és azokról a furcsaságokról, amelyeket az égitest megjelenése óta tapasztalt. Akad közöttük egyetemi oktató bipoláris feleséggel, megkeseredett kulturális újságíró, aki egy rituálisan meggyilkolt death metal együttes után nyomoz, lelkésznő, aki nem biztos a házasságában, és egy ápolónő is, aki szemtanúja lesz, hogy egy halott politikus életre kel a műtőasztalon, amint a transzplantációs sebész elkezdi felnyitni a férfi testét.
Majdnem egy hónap alatt sikerült elolvasnom a regényt. Az érzéseim nagyon vegyesek vele kapcsolatosan. Végig olyan érzésem volt, mint amikor a szerző korábbi műveit olvastam, számomra ez a kötet is teljességgel az ő hangján szólalt meg. Egyrészt jó volt, mert tudtam mire számíthatok tőle. Ugyanakkor nem volt semmilyen újdonság varázsa.
Az emberek belesüllyednek az életükbe, és nem látnak ki belőle, nem látják, hogy hol tartanak, és azt sem, hogy kicsodák voltaképpen, hogy mi lett belőlük, vagy mi más lehetett volna. Az embernek azonban szinte lehetetlen kilépnie a saját életéből.
A kötet lassan építkezik, szépen fokozatosan próbálja a szerző adagolni a feszültséget, a bizonytalanságot. Majd elérve a kötet feléhez, megérkezik az újdonság varázsa. Thriller, horror, misztikum és kemény filozófia veszi át a szerepet. Mindennek a közepén az élet és halál kérdése. Nekem a vége már kicsit sok volt. Nem erre számítottam, jobban örültem volna valami valóságos végkifejletnek. Viszont a filozófiai háttér, az élet-halál kérdésében való elmélyülés adott egy olyan pluszt, ami miatt mégis pozitívan értékelem. Szokatlan és meghökkentő volt egyszerre.
Nem tudom eldönteni, ha előbb ezt olvasom és után a Harcom vagy az Évszakok sorozatát, akkor másként értékelem -e. Mindenesetre, ha valaki szeret az emberi sorsokról több szemszögből olvasni, szeret elmélyülni egy regény mondanivalóján, mélységén, akkor olvassa el bátran.
