A könyvek a szórakoztatás mellett sokszor tanítanak minket, segítenek feldolgozni a traumákat. Van erre egy gyűjtőnév is, traumairodalom. Létező fogalom, mégis elég keveset lehet róla tudni. Honnan ered? Mióta használjuk? Bármennyire is kutatok az interneten, nem igazán találok róla anyagot. Pedig rengeteg kérdés merül fel bennem a műfajt illetően. Kőbölcső és traumairodalom.
Vajon milyen az ideális, traumákkal foglalkozó szöveg? Miként hat az olvasóra más traumája? A szembesítés előny vagy hátrány? Hogyan kell érzelmesen írni? Aki leírja, annak terápia lehet, és annak, aki olvassa?
Az olvasónak fel kell készülnie arra, egy időre a hátára vegye más traumáját, fájdalmának terhét. Ezért úgy gondolom, edzett olvasónak kell ahhoz lenni, mindezt elviselje az ember. Személy szerint sok ilyen könyvet olvastam/olvasok. Azonban két könyv között mindig hagyok szünetet, hagyom, hogy leülepedjen és feldolgozzam az olvasottakat. Mérlegelem, mennyire illeszkedik bele az adott probléma az én életembe, vagy a környezetemben mennyire általános a megjelenése. Tudom –e ajánlani valakinek az adott művet.
Milyen művek kategorizálhatók ide?
A legismertebbek a háborúval, holokauszt átélésével foglalkozó írások, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó önéletrajzi könyvek. A közös jellemzője mindegyiknek a rendkívül személyes hangvétel, tanúvallomás, beszámolás az átélt nehézségekről, drámákról.
A fentiek mellett napjainkban egyre több az olyan traumairodalmi alkotás, mely a családi élet nehézségeivel, bántalmazó párkapcsolatról, gyerekek elleni erőszakról, illetve betegségekről szólnak. Hazai megjelenések tekintetében Péterfy-Novák Évát tartom a műfaj úttörőjének. Minden bizonnyal voltak előtte mások is, de úgy érzem, ő volt az, aki igazán felhívta a figyelmet arra a lehetőségre, hogy az irodalom és a traumafeldolgozás megfér egymás mellett. Ide sorolom még Szentesi Évát, akinek a Hamvaimból és a Legfontosabbat utoljára hagytam című művei nagyon sokat tettek annak érdekében, hogy a nők körében a rákszűrés nagyobb figyelmet kapjon.
Újdonságok között fürkészve pedig Stájn Emma Kőbölcső című írását emelném ki, mely sokak által ismeretlen területre viszi az olvasót, ami nem más, mint az örökbefogadás, nevelőszülőség.
Kívülállóként kevés elképzelésünk van arról, milyen munkát végeznek a nevelőszülők. A hivatás, amely messziről szemlélve magasztosnak és nemesnek tűnik, valójában rengeteg nehézséget rejt. Traumatizált, lelkileg elgyötört gyermeket nevelni úgy, hogy a helyzete ráadásul átmeneti, rendkívüli erőfeszítést és áldozatot kíván a befogadó családtól.
Stájn Emma saját történetén keresztül láttatja drámai erővel, milyen hatással van egy teljesen hétköznapi családra, ha egy kis tüneménynek látszó, de kétéves korára már érzelmi ronccsá tett gyermeket vesz magához. Hogy mit okoz a folyamatos őrlődés egy olyan kislány elfogadásában, aki képtelen szeretni őket, és ők sem tudják szeretni őt úgy, ahogy „illene”. Hogy mi történik, ha ezt a kétségbeejtő helyzetet még egy tragédia is beárnyékolja a befogadó családban, ami még nehezebb döntések elé állítja a szülőket. Kell-e, lehet-e választani a saját és a nevelt gyermek között, és egyáltalán, meddig lehet elviselni az elviselhetetlent?
Nagyon erős és kifejező kötet. Viszont olvasás során végig azon kattogtam, vajon minden alkalom, minden nevelőszülőség ennyire nehéz lenne? Mit lehet tenni, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok? Elgondolkodtató.
Ha érdekel a traumairodalom, ezeket a könyveket olvasd el:
