Szentesi Éva: A legfontosabbat utoljára hagytam

Amikor leültem és elkezdtem a következő sorokat írni, az jutott eszembe, merjek –e őszinte lenni. Szentesi Éva személye igy is eléggé megosztó, fokozzam ezt? Muszáj kitennem magam annak, hogy betámadnak a véleményem miatt? Aztán úgy voltam vele, a blogon mindig az őszinte véleményre törekszem, nem tehetek most sem kivételt. Szentesi Éva: A legfontosabbat utoljára hagytam. 

Szentesivel a kapcsolatom úgy kezdődött, hogy a hideg kirázott tőle. Vagyis pontosítok, inkább a jelenségtől, amit képviselt. Az az érzésem volt, haknizik a betegséggel. Nagyon csúnya és rosszindulatú gondolat ez tőlem. Beismerem. Mégis adtam neki egy esélyt, amikor megjelent első regénye, a Pedig olyan szépen éltek. 

A Pedig olyan szépen élteknek szerintem nem én vagyok a célcsoportja, de mégis levett a lábamról és egy nap alatt elolvastam. Beszippantott. Egy fontos, gyakori társadalmi problémát mutat be. Mennyire kell megfelelni mások elvárásainak, lehetünk egyedül a látszat ellenére is. Az ember boldog akar lenni, szeretne egy nyugodt életet. Ám addig, hogy azt elérjük, rengeteg hibát elkövetünk. Felismerjük, tanulunk belőle vagy ismét elrontunk mindent. Vajon törvényszerű az otthonról hozott mintát továbbvinni? Szentesi nem erőltet ránk semmit, nem oktat ki. A sorokból nekünk kell észrevenni a mondanivalót, levonni a tanulságokat. Észrevétlen felráz minket, olvasókat. 

Ezek után már előtört belőlem az érzés, belefutottam abba, a világhálón olvasottak alapján ítéltem meg valakit. Fene azokba a fránya címkékbe és előítéletekbe. A pozitív érzésem azonban kezdet újra negatívvá válni mikor megláttam, ismét megjelenik egy könyv a betegségéről. Már megint. Ránéztem a borítóra és rosszul voltam. Eltelt pár hónap, egy hirtelen ötlettől vezérelve azonban kezembe vettem, elolvastam.  

Bevallom. Nem tudtam letenni. Pedig nagyon szerettem volna. Mire a végére értem, megvilágosodtam. Nem a szerző személyével van nekem gondom, hanem a betegséggel, a rákkal. Azzal nem akartam szembenézni újra. Hat évvel ezelőtt, közel tíz hónap alatt végignéztem egy szerettem, ahogy a betegség elviszi. Nem akarok többet tudni róla. Nem érdekel. Elég trauma volt az is, miért olvasnám más szenvedéseit, felidézve az akkori időszakot?  

Mert nem tehetem meg hogy homokba dugom a fejemet. Sajnos, bármennyire is fáj, a rák jelen van. Millió ember szenved miatta, van, aki szerencsésen jön ki belőle, más pedig… 

Megértettem a szerző hevességét, a kiállását. Minden, amit korábban gondoltam róla darabokra tört. Tisztelem a nőt, aki erőn felül teljesített a betegség során, tisztelem a nőt, aki kieresztette a hangját, ezzel is segítve másokat, segítve felhívni a figyelmet akár a HPV-re, vagy az egészséggel kapcsolatos megelőzésekre. Tisztelem azért, mert könyveivel és az ahhoz kötődő megszólalásokkal képes visszamenni a múltba, hogy újra farkasszemet nézzen a halállal. Bátor. Ő mindig is bátor volt.  

Én meg beszari, hogy fejemet homokba dugva elítéltem őt. Köszönettel tartozom neki. És egyúttal bocsánatot is kérek.  

A legfontosabbat utoljára hagytam egy megrázó, kemény olvasmány. Nem az élet rózsaszín oldalát mutatja meg. Mégis a átélt kálvária, a leírtak, fontos kapaszkodó lehet másoknak. Legyen szó szorosan érintett személyről, vagy hozzátartozóról. Vigaszt nyújt, felráz, emlékeztet, támogat, és a legfontosabb a végére, megtanít küzdeni.

A Libri Kiadó gondozásában megjelent kötetekről bővebben a címre kattintva olvashatsz.