Egy nő váratlanul elveszíti életre szóló barátját és mentorát. Nem elég, hogy meg kell megbirkóznia a veszteséggel, de ráadásként hozzá kerül a férfi kutyája is, akit senki nem akar befogadni. Apolló, a termetes és idősödő dán dog szenvedése csak fokozza saját gyötrelmét, mégis elhatározza, hogy nem hagyja magára az állatot. Miközben a kettejük között kialakuló kapcsolat egyre mélyül, a nő, aki amúgy írással foglalkozik és írásszemináriumokat tart, fokozatosan távolodik el a külvilág realitásától, és válik saját gondolatainak, emlékeinek és Apollónak a rabjává. A helyzet, amelyet a külvilág egyre veszélyesebbnek tart, mégis különös jutalommal, egyfajta kegyelmi állapottal kecsegtet.
Sigrid Nunez, A barát című könyve egy véletlennek köszönhetően került a kezembe. Nem feltétlen terveztem olvasni. Főleg azért nem, mert kicsit tartottam a témától. Előzetesen a fülszöveg azt vetítette nekem előre, fájdalmas vége lesz. Nem készültem fel, hogy olyan kutyás történetet olvassak, amiben mondjuk az állat elmúlása az egyik fő téma.
Ennek ellenére elkezdtem, és nem bántam meg. Számomra ez a regény a barátság, az útkeresés, az élet nehezebb dolgait boncolgatta. Mindezek mellett pedig nagyon sok minden szólt az írásról, könyvekről, irodalomról. Utóbbiak miatt szinte beleszerettem. Nagyon tetszettek a benne foglalt gondolatok. Sokkal tudtam azonosulni, maximálisan egyetérteni.
De a mi grafomániás korunkban már nincs valóság. Manapság mindenki ír, mint ahogy mindenki ürít is, és a tehetség szótól sokaknak kinyílik a bicska a zsebében. A magánkiadás intézményének felvirágzása valóságos katasztrófa, mondtad. Az irodalom halála. Ami a kultúra halála. És Garrison Keillornak igaza van, mondtad: amikor mindenki író akkor senki sem az.
Mostanában amikor tényleg mindenki írónak tartja magát, amikor tucatszámra jelennek meg az olyan könyvek, amelyek minőségileg nem érik el azt a szintet – hogy valóban könyvnek lehessen nevezni – helytálló gondolat a szerzőtől. Munkám miatt van rálátásom, tudom, hogy ezek a magánkiadású könyvek, melyek a boltok polcaira kerülnek, elvesznek. Csak a helyet foglalják. (Persze tisztelet a kivételnek, mert van pár szerző, aki odafigyel mindenre a munkáját illetően.)
Emlékszem, hogy nézegettem a többieket, akik közül egyesek ugyanolyan kezdők voltak, mint én, mások pedig már megállapodtak, és elgondolkodtam azon, mi kell a sikerhez – már persze a tehetségem kívül. Kell ambíció, komoly ambíció, és ha igazán jó munkát akarsz végezni, motiváltnak kell lenned. Kell benned élnie egy akaratnak, hogy felülmúld azt, amit mások csináltak. Hinned kell abban, hogy amit csinálsz, hihetetlenül komoly és fontos dolog. És mindez az én szememben ellentétben állt azzal, hogy az ember megtanuljon csendben ülni. Elengedni a dolgokat. És bár az írás elvileg nem lóverseny, láttam, hogy a legtöbb író mégis annak tartja.
Ez a másik gondolat is elgondolkodtatott. Szomorúan látom amikor egy-egy ember szinte havonta, kéthavonta “elkészül” egy kézirattal. Mert a mennyiség jobb, mint a minőség. Hosszan most nem is akarok belemenni a témába, mert jó pár bejegyzésen keresztül tudnék róla írni.
A barát engem feltöltött teljesen. Minden benne foglalt gondolatával és szomorúságával együtt. Olvassátok el, ha van számotokra fontos barát az életetekben. Gyásszal, feldolgozással kapcsolatban kerestek regényt. És olvassátok el, ha a könyvek, az irodalom meghatározó pont az életetekben. Persze, akkor is olvasd el, ha négylábúnak vagy gazdája.
3 gondolatokat “Sigrid Nunez: A barát”
A hozzászólások lezárva.