A test tanítása: Daniel Pennac regénye, a Testnapló

“Az egyszerűsége, a sima folytonossága volt az ereje. Az, hogy átéltük, beleéreztünk a sorokba. Némileg rólunk is szól ez a történet. Arról, megmutatja, milyen is az élet. Végig megyünk a különböző életszakaszokon, átéljük az újdonságot, a monotonitást, a fásultságot.” Többek között ezzel a pár sorral jellemeztem mit adott számomra az egyik kedvenc kötetem, a Stoner. Azt gondoltam, nem lehet ezt fokozni. A következő olvasmányom azonban teljesen felülírta minden elképzelésemet.  

Május elején írtam rá egy instagram ismerősömre, Tamásra, hogy ajánljon nekem könyveket. Azt vettem észre, az olvasmányaim nagyrészében a férfi szereplők igen háttérbe vannak szorulva. Én pedig olyan könyveket kerestem, ami férfiközpontú, az ö érzései és gondolatai vannak kiemelve. Tamás hozzám hasonlóan a saját oldalán osztja meg könyves élményeit. Már korábban is számos olyan kötetre hívta fel a figyelmem, amit magamtól nem vettem volna a kezembe. Szinte azonnal egy tucat könyvet sorolt fel. A könyvtárba eljutva pedig egy 2014-es kötetre esett a választásom. Daniel Pennac, Testnapló című regénye olyan katarzist okozott, magam is meglepődtem.  

A kötet egy francia férfi naplója, amelyet 12 éves korától egészen a halála előtti utolsó napig vezetett. Feltárul benne a mindaz a változás, amin egy fiatal keresztül megy. Miként változik a teste ahogy idősödik, mennyire válik erőssé, majd hogyan árulja el a fizikuma. Persze mindezek mellett szó esik családról, gyerekekről, feleségről, szerelemről és szexualitásról. Több, mint hetven évet felölelő időszak az élet minden oldalát megmutatja. Legyen szó vidám, kellemes időszakról vagy elhatalmasodó gyászról.  

Csak arról van szó, hogy az embernek mindent, de tényleg mindent meg kell tanulnia a testéről: megtanulni járni, orrot fújni, mosakodni. Egyáltalán semmit nem tudnánk megcsinálni ezekből a dolgokból, ha valaki nem mutatná meg, hogyan kell. Az elején az ember nem tud semmit. Semmit, de semmit. Olyan ostoba, mint az állatok. Az a néhány dolog, amit nem kell megtanulnia, az a légzés, a látás, hallás, evés, pisilés, szarás, elalvás és felébredés. És még valami! Az ember hall, de meg kell tanulnia meghallani a dolgokat. Az ember lát, de meg kell tanulnia nézni is! Eszik, de meg kell tanulnia felvágni a húst! Szarik, de meg kell tanulnia ráülni a bilire. Az ember pisál, de amikor már nem pisilni le a lábát, meg kell tanulnia célozni is. A tanulás azt jelenti, hogy megtanuljuk uralni a testünket. 

Egyszerűen nem találom a szavakat, mi mindent kaptam a regénytől. Ahogy olvastam, fejben írtam a saját naplómat. Milyen voltam tizenévesen, majd miként teltek a húszas éveim. Milyen érzések kavarogtam bennem. Most harminc felett azon gondolkodom, vajon mikor jött el az a pont amikor a testem változni kezdett. Mikor figyeltem fel igazán a jelzéseire, volt, amikor cserbenhagyott? Esetleg én nem figyeltem, vigyáztam rá kellően? Érdeklődéssel, néha sajnálkozással olvastam a hetven feletti idős úr sorait. Félelmetesen hangzik, ahogy szemesül azzal, mennyire változik a test. Főleg az félelmetes, sok esetben nem is lehet elkerülni, maximum valamelyest javítani lehet rajta.  

A kötet, miután naplóbejegyzéseket tartalmaz, sokkal nyíltabb és őszintébb, ezáltal olykor nyersebb is volt, mint a Stoner. Ennek köszönhetően még erősebb kötödés alakult ki köztem és a szereplő között. Fájdalmas, ugyanakkor felemelő érzés volt együtt leélni oly sok évet a szereplővel.  

Ha pontosan leírok mindent, amit érzek, a naplóm hírvivő lesz a lelkem és a testem között. Az érzéseim tolmácsa lesz. 

Az olvasás során rádöbbentem, hogy egy könyv mennyire képes mélyre ásni bennünk. Ahogy az oldalakon keresztül követhettem egy ember életét és testének változásait, nem csak az ő történetét láttam, hanem a sajátomat is. Az, hogy milyen érzések és gondolatok kavarogtak bennem az évek során, és milyen változásokon megyek keresztül, hasonlóan fontos és meghatározó része az én életemnek. Köszönet Daniel Pennac-nak, hogy megírta ezt a remekművet, ami egyre inkább arra ösztönöz, hogy jobban figyeljünk magunkra és azokra az apró csodákra, amik az élet részei. A testünk és az érzéseink közötti párbeszéd segít abban, hogy mélyebb önismeretre tegyünk szert, és így teljesebben élhessük az életünket. 

A kötet az első számú kedvencem lett. Sőt, talán minden eddigi olvasmányomat figyelembe véve is e legjobbak közt szerepel. Sajnálom, hogy jelenleg nem kapható a boltokban. Ezen a linken még pár antikvár példány, viszonylag normális áron beszerezhető. Remélem a Magvető előbb utóbb újra ki fogja adni.