A Nincs időm olvasni kihívást követők bizonyára tudják, ebben a hónapban valami franciát kell olvasni. Jó ideje követem és aktívan részt is veszek a kihívásban. Választásom egy nagynevű író, ismert művére esett. Albert Camus A pestis regényét olvastam.
,,Április 16-án Bernard Rieux doktor a rendelőjéből kilépve, a lépcsőházban egy döglött patkányba botlott.” Így kezdődnek a baljós események a 20. század egyik legkülönösebb, legnagyobb hatású, sokak szerint legjelentősebb regényében. Egy békés kisvárosban szörnyű járvány üti fel a fejét, az ott élők tanácstalanul, tehetetlenül, végül fásultan törődnek bele az elkerülhetetlennek tűnő pusztulásba. Rieux doktor azonban nem adja fel, harcol az értelmetlen végzettel. Az orvos és a városlakók sziszifuszi küzdelme a helytállás és szolidaritás megannyi lehetséges formáját, az emberben rejtőző jóság erejét példázza.
Miért erre esett a választásom?
Elsősorban azért, mert nagyon tetszett a Jelenkor Kiadó gondozásban megjelent egységes szerzői életmű. A fülszöveg is felkeltette a figyelmemet. Továbbá meglepődve hallgattam barátaimat, sokuknak kötelező olvasmány volt a középiskolában.
Fura volt a könyvet olvasni azzal párhuzamosan, hogy a világban egy vírus kezdett terjedni. Kellemetlen érzés uralkodott rajtam. A könyvben leírtak mintha megelevenedtek volna miután félretettem a könyvet. Sajnos annyi különbséggel, hogy a történet végére értem, a valós események pedig mondhatni most kezdtek leginkább felgyorsulni, erőteljesebb irányt venni.
A mű maga nagyon filozofikus, átjárja a különböző szimbolika. Olvashatunk a betegségről, félelemről, kétségbeesésről, együttérzésről és önzetlenségről. Az emberi viselkedés különbözősége megint csak párhuzamba állítható napjainkkal. Elgondolkodtam, az embereknek mi lehet a fontosabb. A betegség ténye, vagy az, hogy bizonyos szinten korlátozva vannak, nem feltétlen élhetik megszokott életüket? Vajon a vallás és a különböző dogmák segítenek? El lehet mögéjük bújni? Lehetünk -e boldogok, annak tudatában, hogy a halál ott leselkedik körülöttünk?
Elmerültem a sorokban. Sokszor bizony meg kellett állnom. Én azt éreztem, a szerző nem mond el mindent. Meghagyja annak lehetőségét, hogy az olvasó levonja a végső konzekvenciákat. Mi állítsuk fel az érzések skáláját. Sőt, talán arra is késztet, minden mondatot átgondoljunk, valóban azt jelenti -e, amit.
A rossz, mely a világon van, csaknem mindig a tudatlanságból ered, s a jóindulat, ha nem felvilágosult, ugyanannyi kárt okozhat, mint a gonoszság. Az emberek inkább jók, mint rosszak, s tulajdonképpen nem is ez itt a kérdés. Azonban nemigen ismerik – és ezt nevezzük erénynek avagy bűnnek – a legkétségbeejtőbb bűnt: a tudatlanságot, mely azt hiszi, mindent tud, s ezért feljogosítja magát arra, hogy öljön. A gyilkosnak vak a lelke, márpedig nincs igazi jóság és valódi szeretet a lehető legteljesebb tisztánlátás nélkül.
A fentiek hatására nem feltétlen tartom könnyű olvasmánynak. Nem csupán a depresszív, letargikus történet miatt, hanem a kivitelezés miatt is. Elolvastam, de nem merem kijelenteni teljesen, hogy átjött minden. Arra gondolok, a Pestis egy olyan irodalmi mű, mely minden helyzetben másként értelmezhető, mást emelhetünk ki belőle. Később azt hiszem még egy alkalommal el kell majd olvasnom.
2 gondolatokat “Albert Camus: A pestis”
A hozzászólások lezárva.