Carlos Ruiz Zafón. Ha valaki felteszi a kérdést ki a kedvenc íróm, akkor ő az egyik, akit mindenképpen megemlítek. Zafón Szél árnyéka volt az a kötet, amely rávilágított számomra az olvasás gyönyörűségre, a könyvek szeretetére. Különleges, egyedi világa amit megteremtett regényeibe, az olvasót utazásra invitálja. Egyaránt szórakoztat, megrémít, és mélyérzéseket képes kiváltani. Fiatalon ment el a szerző, könyvei viszont továbbra is velünk maradnak, nem kerülnek ez Elfeledett könyvek temetőjébe. Pár kedvenc idézettel emlékezem most rá.
Zafón 1964-ben született Barcelonában. Iskolái befejezésével egy reklámügynökségnél dolgozott, majd 1994-ben Los Angelesbe költözött, ahol minden idejét az írásnak szentelte. Az 1993-ban megjelent első ifjúsági regényéért (El príncipe de la niebla, vagyis A köd hercege) megkapta az Edebé Irodalmi Díjat ifjúsági irodalom kategóriában.
2001-ben jelentette meg első, felnőtteknek szóló regényét La sombra del viento címmel (A szél árnyéka). A regény kiadásakor nem keltett nagy érdeklődést, de rövid idő alatt a spanyol bestseller-listák élére került, majd hatalmas nemzetközi sikert aratott. Több mint negyven nyelvre fordították le. A La Vanguardia a könyvet 2002-ben az év könyvének jelölte. A történetet aztán tetralógiává bővítette, így született meg az Elfeledett Könyvek Temetője-sorozat. (A szél árnyéka, Angyali játszma, A mennyország fogságában, Lelkek labirintusa)
Cervantes óta legtöbbet olvasott spanyol íróként emlegették. Könyveit itthon az Európa Könyvkiadó gondozza.
A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.
“(…) az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét. Az a korai képi világ, az első szavak csengése örökre az emlékezetünkbe vésődik, és egész életünkben elkísér, akkor is, ha azt hisszük, már elfelejtkeztünk róla, aztán előbb vagy utóbb – nem számít, hány könyvet olvastunk közben, hány világot fedeztünk fel, mennyit tanultunk és mennyit felejtettünk – visszatérünk hozzá.”
“– (…) Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla. Ahányszor csak valaki a kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja a lapjait, a könyv szelleme újraéled, erőre kap.”
“Ahogy ott kanyarogtam a homályos könyvalagutakban, óhatatlanul is valamiféle csüggedt szomorúság kerített hatalmába. Az járt a fejemben, hogy ha egy véletlenül meglelt, ismeretlen könyvben egy egész világot fedeztem fel, vajon hány örökre elfeledett, felderítésre váró olvasmány lapulhat itt, e végtelennek tűnő nekropoliszban. Úgy éreztem, millió magányos könyvlap nyugszik körülöttem az óceán fenekére süllyedve, mind egy-egy elhagyott univerzum, egy-egy gazdátlan lélek, miközben a falakon túl vibráló világ napról napra elveszíti az emlékezetét, és minél többet felejt, annál okosabbnak hiszi magát.”
“A tehetség olyan, mint sportolónál az erő. Sokféle adottsága lehet az embernek, mégsem lesz senkiből világbajnok pusztán azért, mert magasnak, erősnek, gyorsnak született. A munka teszi a sportolót, a művészt pedig a munka, a technika, a szorgalom. Bármilyen okosnak születik is valaki, az csak útravaló. Akkor tudod felhasználni, ha előbb jó fegyvert kovácsolsz a gondolataidból.”
“Ez a hely: titok. Szentély. Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük. Valahányszor egy könyv gazdát cserél, vagy csak átfutja valaki, növekszik és erősödik a lelke. Ezen a helyen örökké élnek a könyvek, amelyekre senki sem emlékezik, amelyek elvesztek az időben, de mindvégig várják, hogy felfedezze őket egy új olvasó, egy új lélek…”
“Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk.”
“Ha életünk kezdetén mindnyájan képesek lennénk megérteni ezt az egyszerű igazságot, a világ nyomorúságainak és gyötrelmeinek nagy része nem következne be. De hát ez az univerzum egyik nagy ellentmondása: csak akkor döbbenünk rá az igazságra, amikor már túl késő. Ez a tanulság.”
“Max egyszer arról olvasott édesapja egyik könyvében, hogy a gyermekkor egyes emlékei úgy rögzülnek az agyunkban, akár a fénykép az albumban: olyan jelenetek, amelyekhez akármennyi idő teljen is el, mindig vissza-visszatérünk, amelyekre mindig emlékszünk.”
3 gondolatokat “Carlos Ruiz Zafón – Elfeledett könyvek temetője”
A hozzászólások lezárva.