A Papírpalota nagyjából a megjelenését követően a polcomra került. Nagyon kedvező, pozitív véleményeket olvastam róla, ugyanakkor sok volt a negatív hang is, mennyire drámai és borzasztó maga a történet. Így félretettem. Aztán egyre nagyobb lett a hype körülötte, ami megint csak befolyásolt, még inkább elkerültem. Július elején rendezgetve a polcomat a kezembe került, belelapoztam. Sőt, egy barátom éppen akkor olvasta és ajánlotta nekem. Beadtam a derekam, belekezdtem.
A történet a jelenben és múltban játszódik. Az ötvenéves Elle családi életébe nyerhetünk betekintést. Boldog családi életet él, három gyerekkel, remek férjjel. Azonban egy váratlan találkozás a régi gyerekkori barátjával mindent felforgat. Vajon a múlt sötét árnyai mekkora befolyással vannak a jelenünkre? Érdemes otthagyni a megszokott boldog életet valami új, váratlan érzés miatt?
Meglepő módon pár nap alatt elolvastam. Elképesztő mennyiségű traumával, bánattal, szerencsétlenséggel találkoztam. Lehúzott az életről. Ugyanakkor, ha jobban belegondolok, az élet bizony ilyen. Olykor nem oszt jó lapokat. Ennek ellenére tudunk dolgozni azon, ne legyen minden rettenetesen szar körülöttünk. Például kommunikációval. Leginkább az tetszett az egészben, folyamatosan arra késztetett, gondoljam át a lehetőségeket. Vajon, ha az egyik szereplő másként dönt, jobb lett volna? Vagy eleve elrendelt volt minden? Hogyan őrizzük meg a tartásunkat, próbáljunk meg emberek maradni dacolva a traumákkal.
Amióta elég öreg vagyok ahhoz, hogy megkérdőjelezzem az ösztöneimet, anyám mindig ugyanazt a tanácsot adja nekem: „Dobj föl egy érmét, Eleanor. Ha a válasz nem az, amit vártál, csináld az ellenkezőjét.”
Igaza volt a negatív kommenteknek, hangulat szempontjából nagyon nehéz könyv a Papírpalota. Sokszor felbosszantott egy-egy karakter viselkedése, a történet alakulása. Mégis kedvencnek jelöltem, mert befejezve a regényt sem tudtam elszakadni tőle. Rengeteg kérdés maradt bennem, de mind közül is a legfontosabb, mi lett volna, ha a szereplők nem hallgatnak?
Egy gondolat a “Miranda Cowley Heller: Papírpalota”
A hozzászólások lezárva.