A világjárvány számos ponton változtatta meg az életünket, szokásainkat. Olyan dolgok történtek velünk, amiket sok esetben, szerencsére csak könyvekből és filmekből ismerhettünk. A járvány kirobbanása utáni hónapokban egyre több kötet jelent meg a témában. Ismeretterjesztő könyvek, naplók, fiktív és valós regények. A fogadtatásuk vegyesre sikeredett. Valaki kereste ezeket a könyveket, más pedig tudomást sem akart venni róluk. Én az utóbbi csoportba tartoztam. Járvánnyal teltek a mindennapok, akkor miért akarnék még olvasni róla? Illetve, kicsit azt is éreztem, az egész nem szól másról, csak üzletről. Ez van, erről kell most írni.
Két évvel később, mikor a járvány okoszta feszültség és a stressz alább hagyott, már nem okoz gondot covidhoz köthető regényt olvasni. Így került a kezembe Sándor Anikó legújabb kötete, az Összezárva.
Mindaz, amit elmesélek, soha nem történt volna meg, ha négy hónappal a bérelt lakásba való beköltözésem után nem üt be a járvány, amely hosszú időre rám reteszelte a Völgy utcai ház kapuját. Olyan volt az egész, mint valami rossz álom, csak ez most nem akart véget érni. Egyik napról a másikra drámaian megváltozott az életem. Hetek teltek el, hogy nem érinthettem meg senkit. Egyre kétségbeesettebben vágytam egy emberi test közelségére, egy leheletre, egy pillantásra. A puszta jelenlétére valakinek. Nem tudom, melyik pillanatban tudatosult, hogy valami nagyon fontos átalakulás indult el, nemcsak bennem, hanem a világban, és átírhat mindent, ami eddig történt. A felismerés, hogy örökre vége a megszokott életemnek, észrevétlenül kúszott be a bőröm alá.
Összezárva, négy magányos nő és egy véletlenszerűen odavetődött férfi, akik szándékuk és akaratuk ellenére kerültek olyan helyzetbe, amelyben az egymásra utaltság elfogadása maradt az egyetlen kapaszkodójuk az élethez. Ahogy a víz formálja a követ, lassan oldódott le róluk a kinti világgal szembeni ellenállás.
Nosztalgikus élmény volt olvasni a regényt. Visszaidézte a pillanatot, amikor szembesültem a járvánnyal, milyen gondolatok és érzések kavarogtak bennem. Miben változott meg az életem. Több alkalommal bólogattam, igen, akár én is írhattam volna mindezt. Ebben éltem, éltünk mindannyian, csupán a körítés volt eltérő.
Ezt követően a szereplőkkel kezdtem el megismerkedni. Jól állt a kötetnek a férfi szemszög, számomra abszolút hitelesnek hatott. A női karakterek színesek voltak, ám a mellékszerepük okán nem tudtam kötődni hozzájuk. A női olvasók viszont pont emaitt fognak majd vélhetően jobban elmerülni a történetbe. Eltitkolt drámák, szembenézés, különböző sorsok.
Mennyire meghatározó egy rakás dolog, ami független tőlünk, és ami fel sem tűnik, hacsak nem kezd el az ember elmélkedni rajta. Az egyikünk szépnek születik, a másikunk csúfnak, senki sem tehet róla, mégis alapvetően meghatározza mindkettőjük jövőjét. Egyik gyereket tehetős család neveli fel, az ölébe hullik minden, a másik végiggürizi az életét, mégis alig van valamije. Valahogy mégis elfogadjuk, ez a sors, az életünk olyan, amilyen, el kell fogadni.
Sándor Anikó kíváló érzékkel választja ki könyveinek témáját. A hétköznapi valóságot remekül visszaadja, miközben bemutatja az ember esendőségét, lelkivilágát. Nincsenek túlzások, közhelyek, csak a lecsupaszított valóság. A kötetei rólunk szólnak.
