Képzelj el egy világot, ahol az emberek testrészei, húsuk, az élelmiszeriparnak is részét képezik. Augustina Bazterrica Pecsenyehús című regénye egy olyan új világot fest le, ahol az embert, mint élelmiszert, hasznosítják. A kötet borítója már önmagában is kifejező, nem csak a történet. Ez volt az egyik fő ok, amiért elkezdtem olvasni a könyvet.
Egy váratlan, halálos vírus megjelenése véglegesen átformálja a világot, elpusztítva mind az állattenyésztést, mind azokat az állatokat, amelyek húsa korábban az élelmiszeripar alapját képezték. Egy olyan korszak köszönt be, ahol az embereknek el kell búcsúzniuk a húsfogyasztástól, beleértve mind a házi-, mind a haszonállatokat.
A kormányok a válságos helyzetre reagálva drasztikus intézkedéseket hoznak: engedélyezik az emberi hús felhasználását és elrendelik az emberi testek tenyésztését és feldolgozását. A kannibalizmus, amely eddig tabu volt, hirtelen törvényes és elfogadott gyakorlattá válik. A társadalom szétválik két táborra: azokra, akik fogyasztják az embereket, és azokra, akik ebbe a rendszerbe kerülnek. A történet középpontjában Marcos Tejo áll, a Krieg Húsgyár hivatalnoka, aki addig egy tipikus irodai munkát végzett. Élete azonban hirtelen fordulatot vesz, amikor ajándékba kap egy élő, fogyasztásra szánt nőstényt.
Az emberi lény az oka minden rossznak e világban. Saját magunk vírusai vagyunk.
Jobb nem belegondolni
Az olvasás során sokszor éreztem a szörnyűséget és a gusztustalanságot a leírásoktól és a történet által felvetett kérdésektől. Bazterrica mesteri módon mutatja be ezt az abszurd valóságot, ahol az emberek húsát élelmiszerként használják fel. Ez a brutális megközelítés arra késztetett, hogy mélyen elgondolkozzam a társadalmi szokásokon és az emberi erkölcsi határokon.
A regény nem csupán egy egyszerű szörnyűséges képzelgés, hanem élesen kritizálja a fogyasztói társadalmat és az emberi élet értékének elvesztését az anyagi haszon érdekében. Az etikai és morális kérdések állandóan felbukkannak a történet során, és egyfajta tükörként szolgálnak a jelen társadalmi normáira és a morális értékekre nézve. Sajnos sokszor előjött az érzés belőlem, hogy amilyen az emberiség, pár éven belül tényleg a szakadék szélére sodródunk, ha még nem vagyunk ott.
Az írónő bátorsága, hogy ilyen sötét és provokatív témát dolgozott fel, valóban figyelemre méltó. A könyv merész és szuggesztív, kihívást jelent az olvasónak. Végül is, bár sokszor kényelmetlen volt az olvasás, mégis meggyőződésem, hogy ez a regény egy különleges és értékes, amely hosszú időre magával ragad emlékeztetve a határainkra. Vajon hol van az a bizonyos vonal?
