Carlos Ruiz Zafón: Éjféli palota

2020 júniusában elhunyt Carlos Ruiz Zafón, az egyik legkedveltebb spanyol szerző, aki az én egyik kedvencem is. Szél árnyéka című regénye az könyv, amit minden könyvszeretőnek, olvasónak el kell egyszer olvasnia. Ezúttal a Köd trilógiájának egyik epizódját ajánlom neked. Éjféli palota. 

Kalkutta, 1932 májusának utolsó napjai: minden idők legforróbb hónapjának végén hó hullik a paloták városára. A sűrűn zúduló hópelyhek takarója alá kerülő Bengáli-öböl partján azonban ezt megelőzően egy tüzes, szikrákat hányó, lángoló, elszabadult vonat – ablakaiban sikoltozó gyerekekkel – vágtat át az éjszakai utcákon, egyenesen a St. Patrick’s árvaházat célozva, hogy a tizenhatodik születésnapjukat ünneplő, az életbe kilépni készülő titkos testvériség, az Eljövendők Társaságának tagjait elpusztítsa. A mozdonyt egy tűzdémon irányítja, aki gonoszságával a rettenet magvait ülteti el a városlakók szívében. Ám az árvákat, Bent, Sheere-t, Isobelt, Szirádzsot és a többieket kemény fából faragták, a jövőjük érdekében nyomozni kezdenek titokzatos múltjuk iránt, hogy szembeszállhassanak a lelkükre pályázó sötét árnyékkal. 

… meg kell tanulni a helyén kezelni az anyagi javakat, aztán pedig szeretni kell a klasszikusokat, és végül, de nem utolsósorban, egymérföldnyi távolságból is fel kell ismerni a hazug embert. 

Az Éjféli palota a már említett Köd trilógia második kötete, azonban a történetek nem épülnek egymásra. Mindegyik önállóan olvasható. A második kötet után úgy gondolom, a hangulat, az író által teremtett atmoszféra az, ami közös mindegyikben. A Köd Hercegéről itt olvashatod részletesebb ajánlómat.  

Zafón ez alkalommal is zseniálisan játszik a gyermeki énünkkel. Félelmet ébreszt, izgatottság lesz rajtunk úrrá. A szereplők miatt mintha mi magunk is gyerekek lennénk. Beszippantott a történet. A kíváncsiság vitt előre.  Azonban ahogy olvastam tovább, valamiért a lelkesedésem elpárolgott. Lassabban haladtam vele, gyakrabban tettem félre. Sok olyan rész volt, amit a szerző nyilvánvalóan kitöltési céllal írt. A végjáték izgalmas lett, de a várt katarzis számomra elmaradt.  

Az első rész volt a viszonyítási alapom, ahhoz képest most minden összetettebb, félelmetesebb, részletesebb volt.  Pedig az ötlet, az elképzelés szerintem nagyon tetszik. Érzésem szerint több pörgést, nagyobb dinamikát viszont elbírt volna. Néha olyan hangulat kapott el, mintha Stephen King-et olvasnék. Ezt egyébként rajtam kívül mások is érezték, amivel nincs semmi gond, de nem feltétlen ajánlanám, mint ifjúsági regény. 

Azért a fenti hiányosság ellenére tetszett, mert hát mégis Zafónról van szó. Neki nagyon sok hibát elnézek. Úgy lehet igazi az élmény, ha mindent félreteszünk és elvárások nélkül olvassuk. Álomszerű, varázslatos történet egy nagy adag természetfelettivel fűszerezve. Zafón rajongóknak kötelező.