Talán nem túlzás azt állítani, mindannyiunk családjában vannak olyan titkok, amiket jobb nem bolygatni, jobb nem beszélni róla. Ezek lehetnek kisebb bűnök, tévedések, de lehetnek komoly, mindent mást meghatározó cselekmények is. Mégis felmerül a kérdés, jobb megismerni a tényeket? Jobb tudni a felmenőink titkát? Segít elkerülni a berögzült, örökségként kapott családi mintákat kedvező irányba fordítani? Mennyire lehet tiszteletben tartani a másikat akkor, ha úgy érezzük a saját életünkre is hatással lehet a múlt súlyos terhe?
Ezen gondolatok cikáztak bennem Kovács Krisztián Hiányzó történetek című, első regénye kapcsán. Nehéz írni róla, hiszen Krisztián azontúl, hogy földim, személyesen ismerem, több alkalommal beszélgettünk már könyvekről, írásról.
Hiányzó történetek
„Kudarcként éltem meg, mikor huszonnyolc évesen visszaköltöztem a szüleim házába, de az érzés pár nap alatt felszívódott, mint pára az ablaküvegről.” Így kezdődik Vojvoda Dániel, egy első látásra akár tipikusnak is mondható 21. századi kiábrándult fiatalember története valahol a budapesti külvárosban elterülő focipálya-komplexum büféjében. Az viszont, hogy mindezek után egy pszichológiai krimi, egy lebilincselő családtörténet, egy történelmi kalandregény bomlik ki a szemünk előtt, korántsem mondható tipikusnak. Kovács Krisztián első regénye a múlt és a múlt által befolyásolt jelen megértésére tett szenvedélyes generációs kísérlet. Az előző század a jelen rémálmaként vissza-visszatér, és ha már nem menekülhetünk előle, jobb, ha szembenézünk vele, akármennyire félelmetesnek is tűnik, amit látunk. A Hiányzó történetek a tovább élés fordulatos regénye, a második világháborútól napjainkig, Caracastól Budapesten át Tokióig érő letehetetlen történet, vérbeli mai próza.
Első könyves szerzőként nálam megállta a helyét, a kisebb hibái ellenére is. Nagyon erősen érződik Krisztián olvasottsága, sokszor eszembe jutott egy-egy gondolat esetén, vajon melyik mű inspirálta. Pár gondolat után megálltam és hosszan elmélkedtem azon, amit olvastam. Örökérvényű igazságok, bölcsességekből viszonylag sok volt, – számomra legalábbis – ugyanakkor ezek a mű színvonalát inkább a pozitív irányba mozdították. Ezzel talán a komolyabb művekben kevésbé rutinos olvasókat is meg lehet fogni.
A másik észrevételem, amit először sajnáltam, hogy nem alakult ki szorosabb kapcsolat a szereplők és köztem. Szerettem volna támogatást adni a főszereplőnek, jobban átérezni a gondolatait, érzéseit. Mégse volt meg a “könyves kémia” köztünk. Dániel karaktere hullámzó volt. Sokszor nem értettem a motivációját. Persze adott helyzetben ez érthető, hiszen alapjaiban omlott össze minden, amit a családjáról tudni vélt. Viszont, ha úgy nézzük, ez a külső szemlélőként való részvétel rávezetett arra, objektíven szemléljem a történéseket. Mit tettem volna én adott helyzetben.
A Hiányzó történetek sokkal erősebb, mint más első könyves regények szoktak lenni. Amit én éreztem, a kevesebb néha több, a személyes ízlésemet tükrözi. Ettől függetlenül tetszett és szerintem még sokra viheti Krisztián. Én kíváncsian várom.
Egy gondolat a “Kovács Krisztián: Hiányzó történetek”
A hozzászólások lezárva.