Guillaume Musso: Az írók titkos élete

Népszerű szerzők esetén van egyfajta elvárás az olvasóban, hogy megint azt kapja, amit megszokott, ami bevált. Ha szerencsések vagyunk, találhatunk olyan írókat, akik ezt megadják számunkra. Előfordulhat, hogy rajongásunk okán teljesen mindegy mit ír, akkor is kedveljük, legjobbnak fogjuk tartani. A népszerűség megosztottságot okoz. Valóban jó, vagy szimplán középszerű? Következő regény és szerző kapcsán a kettő között ingadozom. Guillaume Musso: Az írók titkos élete.

1999-ben, három kultuszregénnyé vált művel a háta mögött a híres író, Nathan Fawles végleg leszámol az írással, és visszavonul a Földközi-tenger partvidékének közelében fekvő, csodálatos és vad Beaumont-szigetre. 
2018 ősze. Fawles az elmúlt húsz évben egyetlen interjút sem adott. Regényei azonban változatlanul rabul ejtik az olvasókat. Mathilde Monney, egy fiatal svájci újságírónő a szigetre utazik, hogy megfejtse a titkot. Ugyanaznap egy női holttestet sodor partra a víz, és a hatóságok megtiltják a ki- és beutazást a szigetre. Veszélyes párharc kezdődik Mathilde és Nathan között, ahol néma igazság és makacs hazugság áll szemben egymással, a szerelmet és a félelmet pedig csak egy hajszál választja el egymástól.. 

Ha jól számolom, ez a harmadik Musso könyvem. Az első egy romantikusabb töltetű volt, melyet az Ulpius Kiadó adott ki. Nem volt maradandó élmény, így nem is igazán erőltettem a szerző műveit egészen tavaly őszig. Akkor olvastam a frissen megjelent művét, az Éjszaka és a lánykát. Élveztem, tetszett. Remekül szórakoztam, lényegben azt kaptam, amit vártam. Ezen felbuzdulva kezdtem bele az idei könyvébe, Az írók titkos életébe. Már maga a cím is izgalommal töltött el, mindig szívesen olvasok a témáról.

Az olvasás meglepő módon nem ment gyorsan. Amikor letettem, nem éreztem a késztetést, hogy mielőbb folytatni szeretném. Úgy nagyjából egy hét alatt olvastam el.

Amikor becsuktam a könyvet csak ültem és gondolkodtam, hogy ez most tetszett, vagy sem? Nehéz egyértelműen kijelenteni. Tény, nem hatott rám úgy, mint a korábbi könyve. Nem volt meg a katartikus, jóleső érzés, hogy ezt azonnal el akarom olvasni, hogy leülök és befalom az egészet. Nem volt meg az izgalom, nem volt meg a kíváncsiság. Nem tudom hol veszett el, vagy mi kellett volna ahhoz, hogy ezt érezzem. Tetszett az irodalmi, írói közeg. A könyvek és az írók élete. De csak ennyi.

A krimi és a rejtély azonban nem érte el az ingerküszöbömet. Volt benne potenciál, jók voltak az elképzelései. Csak szimplán nem ütött akkorát. Mintha minden csak félkész lett volna, nem volt kellően kifejtve. Olyan érzés volt, Musso hamar lezárná az egész történetet.

Az a legnagyobb írói erény, ha valaki egy jól megírt történettel képes rabul ejteni az olvasót. Kiragadja a való életből, és egyenesen a szereplők legbelső világába repíti. A stílus csak átszövi és élővé teszi az elbeszélést. 

Gyártottam a saját kis elméleteimet mi lesz a végső csavar. Talán túl sokat vázoltam fel, mert mikor a végéhez értem, közömbös maradtam. Hát erre nem gondoltam. Ez is egy lehetőség a lezárásra. Mintha a szerző se tudta eldönteni az egészet, túltolta picit. Túlcsavarta. Díjazom az ötleteket, de számomra kicsit sok lett az utolsó harmad és elengedtem magamban a történetet.

Nem vágyom Musso kapcsán nagy irodalmi magasságra, komoly, életemet, gondolataimat megváltoztató sorokra. Szimpla kikapcsolódást, szórakozást keresem műveiben, azt, hogy izgatott legyek, felrázzon. Ez most elmaradt. Nem bántam meg, hogy elolvastam, és fogok tőle majd más is olvasni. Egy ideig azonban pihentetem a szerzőt.