A Sandman sorozat és képregény sikerén felbuzdulva elkezdtem anno begyűjteni Neil Gaiman regényeit, mert abban reménykedtem, hogy ugyanazt a képivilágot, ugyanazt a meseszerű történetet fogom kapni, társadalmi és egyéb kritikus témákkal megspékelve, mint amit a Sandmanben kaptam. 5-6 kötetet sikerült tőle beszereznem, aztán mégiscsak elfelejtődött az egész, nem álltam neki olvasni egyiket sem. Pár éve a kaparós bakancslistámra tettem tőle A temető könyvét.
Idén végre sorra került, és röpke másfél nap alatt el is olvastam. A történet egy kisfiúról szól, akinek a szüleit megölik, és egy temető, azon belül is a temetőben lévő holtak szellemei fogadják be, ők kezdik el felnevelni.
A történet egyedi, különleges hangvételű, kicsit talán túlságosan meseszerű volt. Azon gondolkodtam, hogy milyen szépen bemutatja a családi összetartást, az egyéb kapcsolatokat, a barátságokat, és ez a különleges világ mennyire vissza tud adni valami olyan plusz fantáziát, amit nehezebben képzel el az olvasó. Az ötlet maga tetszett. A regény hangulata és a karakterek sokszínűsége még ennél is egyedibbé tette az olvasást. Fura érzés volt, hogy egy halottakkal teli temető élő, összetartozó közösségként jelent meg. Tetszett, hogy a karaktereknek egyedi hangjuk volt egyedi háttértörténettel.
Az olvasmányosságot nagyban segítette Pék Zoltán fordítása, aki kiváló szakértelemmel adta vissza Gaiman stílusának mesés varázsát, így a szöveg gördülékenyen olvashatóvá vált számomra.
Ugyanakkor, bár a könyv mesés világot teremtett, számomra nem hozta azt a mélyebb, elgondolkodtató élményt, amire vágytam. Egyszerűen csak egy kellemes mese maradt, amelyből pár emlékkép megmarad ugyan, de nem vált ki olyan erős érzelmi hatást, hogy évekre emlékezetes legyen. Nem drámát vártam, csak több és erősebb érzelmet, félelmet, nehézséget. Így minden olyan egyszerű volt.
– […] Holtan boldogabbak?
– Néha. De többnyire nem. Mint azok, akik azt hiszik, ha máshová költöznek, boldogabbak lesznek, és aztán rájönnek, hogy nem így működik. Ahová mégy, saját magadat is viszed. Ha érted mire gondolok.
– Nagyjából.
Összességében, bár A temető könyve nem hagyott mély, maradandó benyomást, élveztem az utazást ebben a különleges, szellemekkel teli világban, és értékeltem a karakterek egyediségét, amely új színt vitt az eddigi olvasásaimba.
