T.J. Klune könyvei és én kicsit hullámzó kapcsolatban vagyunk. Az Ház az égszínkék tengernél és A suttogó ajtón túl egyszerűen elvarázsolt. Klune a fantasy műfajban alkot, ahol sokkal szabadabban fejezheti ki érzéseit, gondolatvilágát elrugaszkodva a valóságtól. Megmutatja, a furcsa emberek is ugyanolyan normálisak, ugyanúgy éreznek és ők is azt keresik, amit mi, mindannyian. Ez pedig nem más, mint a boldogság. Aztán jött A Farkasok dala, ami hatalmas csalódás volt. Szóval az Oly fényesen ragyogtunk című könyvét óvatos kíváncsisággal vettem kézbe.
A regény egy közelgő világvégét fest le, ahol Don és Rodney, negyven éve együtt élő pár, elhatározzák, hogy egy régi, lezáratlan ügyet még megvalósítanak. Az útjuk során különböző emberekkel találkoznak, akik mind másként reagálnak a közelgő végzetre: van, aki titkolózik, van, aki elvesztette a józan eszét, és van, aki csak boldogan akar élni. Egészen színes szereplőgárdát sikerült a szerzőnek összehoznia. Viszont ennek lett egy kis hátulütője.
Pont a két főszereplőhöz nehezen kerültem közel. A szerző nem igazán engedte, hogy a belső világuk mélyére lássak, megismerjem a motivációjukat, érzéseiket, mit, miért úgy tesznek, ahogy. Ezzel szemben a mellékszereplők életteli, izgalmas történetei vitték a hátukon a regényt. A végére Don és Rodney közelebb kerültek, de az a meghitt báj, kedvesség, amiért korábban rajongtam, elmaradt. Nem kaptam meg a lehetőséget arra, megsejtsek dolgokat, főleg érzéseket. Ezúttal mintha kicsit szájbarágós lett a mondanivaló. Ha új szemmel olvasod, érdekes gondolatokat hoz, de ne várd azt a varázslatot, amit korábban.
A világvége kellett ahhoz, hogy az emberek felnézzenek, és meglássák egymást.
T.J. Klune legújabb regénye, az Oly fényesen ragyogtunk érdekes világvégi utazás, ahol a mellékszereplők ragyogtak a legfényesebben.
