Egyre inkább azt érzem, azok a könyvek okozzák a legnagyobb meglepetést és adnak maradandó élményt, melyeket elsőkörben nem is terveztem olvasni. Így vagyok Patric Gagne Szociopata című memoárjával, ami borítójával felhívta magára a figyelmet, de nem éreztem késztetést, hogy el is olvassam. Aztán egy ismerősöm ajánlotta, dicsérte. Majd a legutóbb olvasott Még című kötet kapcsán láttam, ha az tetszett, akkor olvassam el ezt is.
Patric Gagne már egészen kiskorában észrevette, hogy az emberek furcsán viselkednek a társaságában. Érzékelte, hogy zavarba ejti őket, de nem értette, miért. Gyanította, hogy talán azért, mert nem ismeri a félelem, a bűntudat vagy az empátia érzését – sőt, gyakran egyáltalán nem érez semmit. Hogy kitöltse ezt az ürességet, lopásokba keveredett, hazudott, olykor erőszakosan viselkedett, sőt, betörésekben is részt vett – bármit megtett, csak érezzen valamit. Az egyetemen végre szembesült a gyanújával: szociopata. A diagnózis szerint nincs rá gyógymód, és a társadalom szemében egy szociopata nem lehet más, mint veszélyes, gonosz, szörnyeteg. Patric azonban nem akarta elfogadni ezt a sorsot. Elindult egy úton, amely során bebizonyította: a szociopátia nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki szörnyeteg. Inspiráló története arról szól, hogyan küzdött meg a diagnózis árnyékával, és hogyan épített fel egy életet, amelyet mégis áthat a remény és a szeretet.
Gyerekként állandó kétségek között éltem. Kétségeim voltak azzal kapcsolatban, mit kellene éreznem, és amiatt is, miért nem érzek. Kétségeim voltak azokkal a dolgokkal kapcsolatban is, amiket tettem, és amiket meg akartam tenni. Elmondani az igazat bizonytalanságaimról elméletben jó ötletnek tűnt, de a gyakorlatban azt tapasztaltam, hogy gyakran csak ront a helyzeten. Sosem tudtam megmondani, melyik információ vált majd ki negatív reakciót. Úgy tűnt, állandóan az őszinteség és őszintétlenség pólusai között ingadozom, és sosem tudtam, hol fogok éppen kikötni.
A Szociopata személy szerint mélyen megérintett. Nemcsak a szociopátia bonyolultságát mutatta be, hanem az önismeret útján is végigvezetett. A szerző életútja, a gyermekkortól a felnőttkorig, küzdelmes, megbotránkoztató, ijesztő, ugyanakkor mégis hétköznapi volt. Mintha egy közeli barátommal beszélgettem volna. A könyv befejezése után úgy éreztem, mintha könyves másnaposságban szenvednék, nem volt kedvem más könyvet olvasni, annyira erőteljesen hatott rám. Különösen inspiráló volt látni, hogyan alakult át a szerző számára a szociopátia egy küldetéstudattá, hogy másoknak segítsen. Ez a kitartás és motiváció példaértékű, és arra ösztönöz, hogy ne adjuk fel, küzdjük le a címkéket, és merjünk szembenézni a nehézségekkel. Ez a könyv valóban megmutatta, hogy mennyire árnyalt az emberi viselkedés, és milyen fontos az empátia és a megértés.
Pszichológiai értelemben véve a szociopaták nem igazán járatosak az együttérzésben. A többi emberrel ellentétben nem éreznek bűntudatot. Nem úgy dolgozzák fel az érzelmeket, mint mások. Nem úgy éreznek, mint mások. Sok kutató szerint az érzések hiánya miatt viselkednek agresszív és destruktív módon. A szociopata tudat alatti vágya az, hogy érezzen. Ez készteti cselekvésre, más szóval kiélésére.
Az érzelmeink nagyon sokszor furcsán, kiszámíthatatlanul működnek. Keressük a válaszokat, mi történik velünk, miért cselekszünk úgy, ahogy. Ismerős szorongás érzés kerít hatalmába, aztán megint csak állunk egyhelyben értetlenül. Nem vagyok szociopata, – vagy legalábbis nem tudok róla – mégis a könyvben fellelhető érzelmi hullámzást sokszor átéltem már. Így igazán tudtam kötődni a sorokhoz. Talán mondhatom azt, kicsit rólam is szólt a történet.
Olvass bele a kötetbe ide kattintva. A kötet egyébként a kiadó Az év 100 legfontosabb könyve közé is bekerült.
