Furcsa karakterek, furcsa történetek. Ezzel a két szóval tudnám legjobban jellemezni T.J. Klune két magyarul megjelent regényét, a Ház az égszínkék tengernél-t és A suttogó ajtón túl-t. Mindkettő fura hatással volt rám.
Az első könyv, amit a szerzőtől olvastam, a Ház az égszínkék tengernél volt. Ha egy kolléganőm nem hívja fel a figyelmen erre a kötetre, akkor valószínűleg sose veszem a kezembe. Az oka nagyon egyszerű, nem éreztem hozzám közelinek a Metropolis Media kiadványait. Egy-két kötet fülszöveg elolvasása után úgy éreztem, a műfaj, az általuk kiadott zsáner távoláll tőlem. Persze ahogy az lenni szokott, mindig jön egy kivétel, ami elbizonytalanít és bebizonyítja, francba az előítéletekkel.
Linus Baker, a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársa az agglegények csendes, magányos életét éli egy apró házban, egy kiállhatatlan macskával, az esős és szürke nagyvárosban. Feladata, hogy a kormány által fenntartott árvaházakban élő gyermekek jólétét felügyelje.
Egy nap berendeli a Rendkívül Magas Felső Vezetés, hogy életbevágóan fontos és szupertitkos küldetéssel bízza meg. El kell utaznia a Marszüasz-szigeten működő árvaházba, ahol hat különleges gyermek lakik: egy gnóm, egy tündér, egy sárkánymadár, egy azonosíthatatlan, zöld paca, egy alakváltó törpespicc és a hatéves Antikrisztus. Linusnak el kell nyomnia magában a félelmeit, és meg kell állapítania, mennyire veszélyesek a gyermekek önmagukra, egymásra és a világra.
Az árvaház vezetője a szimpatikus és kissé rejtélyes Arthur Parnassus, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a védencei és a saját titkai biztonságban legyenek.
Ha pedig előítéletekről van szó, akkor a kötet legfontosabb mondanivalóját is ezzel az egy szóval lehetne jellemezni. Egy történet az elfogadásról, az előítéletek leküzdéséről, és arról, hogy bizony olykor hatalmas fordulatot kell vennünk az életünkben ahhoz, a vágyott boldogsággal szembe találkozzunk.
Ezek után nagyon vártam a szerző másik regényét, A suttogó ajtón túl-t. Vajon képes hasonló érzéseket kiváltani belőlem? Eléri -e az elvárásaimat? Szerencsére, a válasz határozott igen.
Wallace Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést.
A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből.
Megkaptam ugyanazt az élményt, amit az első kötet is adott számomra. Kedves, magával ragadó történet a halálról és annak elfogadásáról, gyászról és miként használjuk ki az éltünkben felmerülő lehetőségeket. Néha gyerekként személtem az olvasottakat, máskor pedig felnőtt voltam. Az ingadozás megzavart néha, mégis jóleső érzéssel csuktam be a könyvet.
Klun a fantasy műfajban alkot, ahol sokkal szabadabban fejezheti ki érzéseit, gondolatvilágát elrugaszkodva a valóságtól. Megmutatja, a furcsa emberek is ugyanolyan normálisak, ugyanúgy éreznek és ők is azt keresik, amit mi, mindannyian. Ez pedig nem más, mint a boldogság. Legyen szó az otthon biztonságáról, családról, szerelemről, vagy hivatásról. Ajánlom a meséket kedvelőknek, akik a lassan csordogáló, nem cselekményközpontú történeteket kedvelik.
