Beatriz Serrano, Elégedetlenség című regényére sok ponton rezonáltam. Talán azt is elmondhatom, hogy kedvenc lett. A regény egyik mondata: „Az élet egy nagy perfomance” tökéletes összefoglalja miről van szó.
A történet egy marketinges lányról szól, aki mindig igyekszik megfelelni másoknak, miközben legbelül legszívesebben elrejtőzne a világ elől. Mennyire ismerős ez a fajta érzés mindannyiunk számára, és mennyire sok területen felbukkanhat. Barátok, család, kollégák. Számos hely, ahol helyt kell állni valami módon. Azt kell mutatni, minden rendben, tökéletesen érezzük magunkat. Valahogy ez belénk van kódolva, jobb nem kimutatni az érzéseinket. Ugyanakkor ez az elfojtás, hogy nem teszünk a rossz kedv, a kényelmetlen érzés ellen, csak rontani fog a helyzetünkön.
Azt azonban nem értette meg se a háziovos, se később a pszichológus, hogy nálam a stressz kiváltó oka nem a munkám volt, hanem maga a tény, hogy munkába kell járnom, pont úgy, ahogy fogalmaztam. Hogy hétfőtől péntekig napi nyolc órát kell szentenem egy elidegenítő feladatnak, ami nem okoz örömet, miközben olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel kénytelen vagyok terméketlen, unalmas és közhelyes beszélgetéseket folytatni, melyek minden létező, abszurd klisét tartalmaznak a jelzálóghiteltől a garázsbérletig, a gyerekeik által rosszul mondott szavaktól a legutóbb látott Netflix-sorozatig. Hogy ezt a sok időt másoknak ajándékozom, ahelyett, hogy otthon lennék, olvasnék, rajzolnék, vagy egyszerűen csak félmeztelenül hevernék, és bámulnám a repedéseket a plafonon. Nem birtam elviselni a gondolatot, hogy míg világ a világ, kénytelen vagyok ezt az iroda-pantomimot játszani, hogy fizetni tudjam a számláimat, az albérletet, a kaját, egy könyvet vagy egy strandon töltött hétvégét. Minden reggel összeomlottam, amikor megszólalt az ébresztőóra, mert úgy éreztem, hogy az életem nem más, mint egy rosszul megírt, terméketlen és unalmas tragédia, még csak nem is vicces, és ami a legrosszabb, az égvilágon semmi értelme.
A szerző stílusa nagyon könnyed, olvasmányos, van benne humor is, de nem erőltetett. Annak ellenére, hogy nehezebb témákat érint, nem éreztem nyomasztónak. Olyan, mintha egy tükröt tartana elénk, és kicsit saját magam elé is. Nyilván az is hozzájárult az élményhez, hogy Madridban olvastam, és a történet is ott játszódik.
Összességében, ha valaki szereti Dolly Alderton könnyed, őszinte stílusát, akkor ez a könyv is remek választás lehet.
