El lehet hagyni a szüleinket? Be lehet csapni az ajtót, leszaladni a lépcsőn, és eldönteni, hogy soha többé nem akarjuk látni őket? Vagy szimplán hagyni kell, hogy minden sodródjon a maga medrében?
Egy család életébe nyertem betekintést a legutóbb olvasott regényemmel, amely során ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem. Az olasz szerző, Andrea Bajani könyve, a Tíz év mindössze 150 oldal, mégis rendkívül sokrétű. Főszereplője egy negyvenes éveiben járó férfi, aki megteszi mindazt, ami a bevezetőben kérdésként felmerült: egyszer csak úgy dönt, elhagyja a családját, hátat fordít nekik. Ezt követően élete legboldogabb időszakát éli meg. De vajon mi vezetett ehhez az elhatározáshoz? Érez-e bűntudatot? Tényleg olyanok voltak a szülei, akik mást nem érdemeltek? A kötetben szereplő visszaemlékezések segítenek választ adni ezekre a kérdésekre.
Rettentően szomorú a történet. Amikor belekezdtem, fel voltam készülve arra, hogy nyomasztó hangulattal találkozom majd: erőszakkal, tragédiával, fájdalommal. Ehhez képest meglepődve tapasztaltam, hogy a szöveg sokkal érzékletesebb, finomabb. Melankolikus, elmélyült hangulatot árasztott végig. Egyetlen pillanat volt, amikor kissé sokkolt, de összességében mégis visszafogott maradt. Tetszett ez a stílus, hogy a szerző nem tol semmit az arcomba, hanem finom hangulatokkal, leírásokkal vezet végig a történeten. És így is képes volt erőteljes atmoszférát teremteni.
A családban minden hely apámnak jutott, ő állt a színpad közepén, és, mondhatni, ő írta meg a családi regény egyetlen változatát. Ez a változat egy olyan férfiról szólt, akinek sokkal tartozik az élet, és ez egyben azt is jelentette, hogy mindannyiunknak fizetnünk kell, vele együtt kell égnünk a tűzben.
Korábbi, hasonló témájú könyvek esetében azt vettem észre, hogy a szerzők gyakran a sokkolás, az erőszak irányába viszik el a történetüket. Tudatosan arra játszanak, hogy az olvasó átélje a fájdalmat, együtt gyötrődjön a szereplőkkel. Persze ez is érthető, hiszen így lehet ráirányítani a figyelmet bizonyos társadalmi problémákra. Ugyanakkor nem minden esetben jár együtt erőszakkal egy család széthullása.
A Tíz év nem ezen a vonalon halad. Itt a múlt sérelmeinek továbbörökítése, az áldozatszerep, és a felelősség áthárítása kerül előtérbe. A családi kudarc okai mindig másban keresendők, sosem saját magunkban.
Próbálok megértést találni. Valahogy dűlőre jutni azzal kapcsolatban, mit lehetett volna másképp csinálni. Miért vette fel az anya azt a szerepet, amit? Miért nem tudott az apa őszintén beszélni? A gyerekek hallgatása vajon elkerülhetetlen? Nehéz kérdések. A szerző nem ad konkrét válaszokat, meghagyja az olvasónak, hogy saját maga vonja le a következtetéseket.
Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akiket érdekel a trauma irodalom, de nem kedvelik a túlságosan nyomasztó, erőszakos megközelítést. Ajánlom azoknak is, akik szeretik csendesen, megfigyelőként végigkövetni az eseményeket, belül rezonálva a történettel. Andrea Bajani finoman, egyszerű képekkel dolgozik, de éppen ettől válik az elbeszélés igazán hatásossá.
