Daniel Kehlmann napjaink egyik legelismertebb német szerzője, akit iróniával átitatott stílusa és filozófiai elmélkedése tesz különlegessé. 1975-ben született Münchenben, jelenleg Bécsben él. Nemzetközi hírnevet A világ fölmérése című regényével szerzett, amely világszerte bestseller lett, több mint 40 nyelvre lefordították.
Mozgókép
Kehlmann könyveit itthon a Magvető Kiadó gondozza, idén jelentette meg a nyolcadik regényt tőle, Mozgókép címmel. A regény középpontjában Georg Wilhelm Pabst, a két világháború közötti filmművészet meghatározó alakja áll. Pabst, az osztrák filmrendező, Berlinben is aktív volt, de Hitler hatalomra kerülése idején épp Franciaországból menekült Hollywoodba. Később visszatérni kényszerül Ausztriába, ahol családjával próbálja elkerülni a hatalom csábítását. A berlini propagandaminiszter azonban mégis megkísérti ajánlataival.
A történet rendkívül filmszerűen bontakozik ki, könnyedén elevenítve meg a rendező ambícióit, szenvedélyét, és a kreatív elme működését. A valós történelmi eseményekkel átszőtt regény remekül ábrázolja a művészet és a hatalom közötti feszültséget, a kényszerű kompromisszumok, valamint a személyes vágyak ütközését a politikai erőkkel.
Olvastam és böngésztem
Rengeteg pozitív véleményt olvastam a kötetről, amelyek kiemelik a történet pörgős, izgalmas jellegét, valamint a valós eseményeken alapuló cselekményt, amely kiválóan bemutatja a művészi elme működését. Teljes mértékben egyet kell értenem ezekkel. A könyv valóban filmszerűen, lendületesen tárja elénk a cselekményt, és magával ragadott a filmes világ bemutatása, illetve a főszereplő ambíciója és törekvései.
Többször is megálltam olvasás közben, hogy utánaolvassak a valós eseményeknek, amelyek inspirálták a regényt. Azonban ahogy haladtam előre, egyre inkább elszomorított, hogy milyen erőteljes hatással lehet a hatalom és a politikai nyomás az emberekre. Rossz érzés volt látni, hogy olykor az embernek olyan dolgokhoz kell alkalmazkodnia, amelyek távol állnak tőle. Nagyon tetszett, hogy a regény elgondolkodtatott arról, mennyi lehet a fikció és mennyi a valóság a történetben. Kehlmann ügyesen összemosta a kettő határvonalát.
Egy elvesztett világháborúban az a legjobb, hogy utána kevés az ember, sok a lehetőség. Bárhová néz az ember, hiányzik valaki, és bárhová megy, jut neki hely.
Egyetlen hiányérzetem az volt, hogy a könyv végén valami megnyugvást vagy örömöt vártam volna. Persze ez az időszak nem erről szólt, de mégis reménykedtem valami pozitív kicsengésben. A Mozgókép mindazonáltal irodalmi csemege a filmrajongóknak és azoknak, akik szeretik a régi idők valóságát bemutató regényeket.
