Pár napja írtam arról, hogy egy rövidebb, pár száz oldalas regény is tud legalább olyan erős lenni, mint hosszabb társai. A kis hazug után ismét egy rövid regény került a kezembe, Az utolsó fehér ember. Megint csak erősíteni tudom azt, amit már pár alkalommal elmondtam. Nem a mennyiség számít.
Az utolsó fehér ember
Anders egy reggel megdöbbenve látja a tükörben, hogy fehér bőre mélybarnára sötétedett az éjszaka. Felfoghatatlan titkát először csak barátnőjével, Oonával osztja meg, lassan azonban egyre több emberről derül ki, hogy Andershez hasonlóan egyik napról a másikra sötét bőrűek lettek. A névtelen kisváros lakóin úrrá lesz a bizonytalanság. Egyesek a fennálló rend régóta fenyegető megbomlásaként értelmezik az eseményeket, és félnek, vajon elfogadja-e új külsejüket a közösség, mások minden előítéletüket feledve egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Szeretem azokat a történeteket, melyek olyan valóságot mutatnak be, amit a saját életemre vonatkozóan is el tudok képzelni. A könyv fülszövege után rögtön azon gondolkodtam, vajon milyen lenne az életem, ha egyik reggel, felébredve, teljesen átalakulnék külsőleg. Kiváltképp mi történne akkor, ha a regényhez hasonlóan, fekete bőrű lennék? Egyből eszembe jutottak az emberi előítéletek, a címkék. A félelem valami újtól, valami szokatlantól. Szerintem sokan így vagyunk a témával. Az ismeretlen kihívások megrémisztenek és inkább támadólag lépünk fel ellene, mint megismerjük.
A szerző egyfajta nyugodtsággal meséli el a történetet, felvonultatva minden lehetséges elképzelést, amiről jómagam is fantáziáltam. Hogyan reagál a szűkebb környezet, miként a társadalom. Hol a húzódik az empátia és a teljes elutasítottság határa? Vajon, ha mindannyian egyformák lennénk, akkor megszűnne a megkülönböztetés? Vagy mindig lenne egy felsőbbrendű réteg, aki újabbnál újabb közeget szemelne ki magának, a kitaszítottság felé lökdösve?
Mohsin Hamid részéről azt éreztem, tükröt szeretne tartani, majd megpróbálja elhitetni, vagy legalábbis sejtetni az optimista végkifejletet. Nehéz megfogalmazni, hova lyukadnia ki a történet a valóságban. Pont ettől szép és érdekes az egész. Egy ambiciózus írás, kísérlet. Ott hagyja a végén az olvasót, hogy eldöntse melyik oldalra álljon. Szeretnék hinni abban, jobb lehetne a világ, ugyanakkor erős bennem a kétely. Kíváncsi leszek, ha öt év múlva leemelem a könyvet a polcról, elolvasom ezt az ajánlót, miben fog változni a megítélésem.
Ha szeretted Kafka Átváltozását, vagy Saramago Vakságát, akkor Az utolsó fehér ember is tetszeni fog.
