Karl Ova Knausgard neve nem ismeretlen a hazai olvasók előtt. A norvég író 2009-ben útnak indított önéletrajzi regényfolyamával lett világszerte ismert. Az összesen hat kötetet számláló sorozat mindegyik darabja kedvező, egekbe magasztaló kritikát kapott. Páratlan sikernek tartották a kritikusok az őszinte kitárulkozást. Még annak ellenére is, hogy bizony a regényfolyamban a szerző olykor nem kímélte sem családját, sem barátait. Valljuk be őszintén, ki szeretne magáról nyíltan olvasni egy regényben, ki szeretné, hogy az egész világ megismerje a nevét, habitusát, vagy esetleg érzelmeit, megnyilvánulásait. Viszont van egy pozitív oldala is a dolognak, ha úgy nézzük. KOK művei nélkül nem valószínű, hogy a volt felesége, Linda Boström Knausgård regényei megkapták volna a megfelelő figyelmet.
Pár hete jelent meg magyarul a harmadik kötete, a Napfénykor. A témája elég érdekesnek tűnt, ezért elhatároztam, elolvasom. Hogy igazán teljes képet kapjak, úgy döntöttem, mielőtt a Napfénykort elolvasom, a szerző két korábbi regényére is sort kerítek, ha már legalább két éve a polcomon vannak. Így a napokban elolvastam az Isten hozott Amerikában, valamint a Helios-katasztrófát és végül a legutóbbi kötetét. Azt hiszem így teljesen kerek lett minden.
Isten hozott Amerikában
Apja halála óta a tizenegy éves kislány, Ellen nem szólal meg, és ha otthon van, jóformán ki sem teszi a lábát a szobájából. Ahogy a bátyja sem, aki még a szobája ajtaját is beszögezi, hogy távol tartson mindenkit. Csak anyjuk hisz benne, hogy ők hárman egyszer újra közel kerülhetnek egymáshoz. A hármukat elválasztó csend áttörhetetlen fallá szilárdul. Ellen tudja, hogy mindennek ő az oka, hiszen apja halála az ő lelkén szárad. Ő imádkozott a haláláért. És Isten meghallgatta a fohászát.
Helios-katasztrófa
„Apától születek. Kettéhasítom a fejét.” Ezekkel a drámai mondatokkal indul a regény, Pallasz Athéné mítoszának modern újraértelmezése. A helyszín ezúttal nem az ókori Olimposz hegye, hanem egy svéd kisváros, ahol a tizenkét éves Anna apját mentőautó szállítja be a pszichiátriára. A kislányt előbb egy kedves szomszéd fogadja be, majd egy pünkösdista nevelőcsaládhoz kerül, ahol furábbnál furább rokonokról gondoskodik, és általános meglepetést okoz azzal, hogy görögül szólal meg. Az apja utáni vágyakozás azonban lassan felőrli az erejét, és mély depresszióba esik. Néhány évvel később Anna már maga is egy mentális betegeket befogadó kórház lakója.
A két könyvet nagyjából egyformára tudnám értékelni. Mindkettő kötetben egy kiégett, depressziós és idősebb gyermek hangján ismerjük meg a történetet. Elég nagy sóhajok közepette, mindkettőt pár nap alatt elolvastam. Tipikusan olyan könyvek, melyek képesek kicsit lehozni az életről. Isten hozott Amerikában talán egy kicsit “könnyedebb” volt. A szomorúság mellett néha megcsillant a remény, olyan érzésem volt, idővel a dolgok egészen biztos jóra fognak fordulni. Így utólag belegondolva, nem is volt annyira nyomasztó. A Helios viszont a történet elejével keltett bennem reményt. Az erős kezdés után bíztam benne a főszereplő élete jól alakul. Azonban szépen fokozatosan elveszni látszott minden. Kórház, depresszió, kilátástalanság, gyógyszerek. Rossz érzés kerített hatalmába, ugyanakkor valamilyen szinten át is éreztem a sorokat. Aztán lehet, hogy csupán az empátiám lépett működésbe.
Napfénykór
2013 és 2017 között Linda Boström Knausgårdot időszakosan pszichiátriai osztályon kezelték, ahol elektrokonvulzív terápiát alkalmaztak rajta a gyerekkora óta egyre súlyosbodó depressziójának „gyógymódjaként”. A „gyárban” a kezelések előrehaladtával azonban a valódi lelki és testi gyógyulás helyett fokozatosan kezdtek eltűnni még az emlékei is, ennek ellensúlyozásaként végül az írásba kapaszkodott. De vajon mit ér egy író az emlékei nélkül? És mi az, amit meg tud őrizni a múltjából a jövője érdekében? A Napfénykór lapjain végigkísérhetjük ezeket a súlyos éveket, beláthatunk a pszichiátriai osztály működésébe, a bentlakók és az ápolók mindennapi életébe. És közben újabb részleteket tudhatunk meg az alkotó magánéletéből, a gyermekkor mellett a hirtelen világszerte ismert íróvá vált férjjel való házasság és válás, valamint a mentális betegséggel való hosszú küzdelem pillanataiból.
A harmadik kötet számomra tökéletesen beillett a sorba. Ugyanaz a mélység, ugyanaz a fájdalom, kiegészülve némi szégyennel. A szerzőről köztudott, elég komoly mentális problémákkal küzd. A legújabb regény a betegséggel kapcsolatos tapasztalatait tartalmazza. Kórházi kezelések, időbeni emlék ugrálások és bizonyos szintű számonkérés. Egyfajta reflektálás a férjének. Anyának, feleségnek és nem utolsó sorban embernek lenni. Míg az első két kisregény kapcsán csak sejthető mennyi a fantázia és mennyi a valóság, addig itt a szerző nyílt lapokkal mesél.
Végtelen szomorúságot érzek. Keresem a pozitívumokat. Reménykedem abban, Linda élete úgy alakul majd ahogy azt szeretné, nem lesznek hullámzások. Tulajdonképpen az, hogy megírta a könyveit, terápia számára, és terápia mindazoknak, akik az érzelmeik sűrűjében vergődnek. Vannak olyan mélységek, amit az olvasok nem biztos, hogy megértenek. Azonban, aki kicsit és érintett a mentális betegségekben, kapaszkodó lehet. Hol van az ember a sötétségben? Mi számít betegségnek, mi az, ami szimplán csak egy átlagos érzés? Mennyire törékeny az emberi lélek?
