Február hónapban két könyvet is olvastam, amelyek nagyon eltérő élményt nyújtottak számomra. Andy Weir Marsi című regénye a győri könyvklub közös könyve volt, de végül félbehagytam. Nem igazán fogott meg. Noha sokan szeretik, és valóban egy izgalmas ötletet dolgoz fel, számomra hiányzott belőle valami plusz. A történet technikai részletei és a főszereplő humoros narrációja érdekes volt, de nem éreztem elég erős kapcsolódást a karakterhez vagy a cselekményhez. Egy idő után úgy tűnt, mintha csak egy hosszú túlélési kézikönyvet olvasnék, és ez nem igazán tartotta fenn az érdeklődésemet. Így inkább félretettem.
Ezzel szemben Umberto Eco A rózsa neve teljesen más élményt nyújtott. Ez egy tipikusan olyan könyv, amelyet sokan nehéznek tartanak, emiatt pedig megoszlanak róla a vélemények. Amikor az Instagramon, illetve Threads-en kérdeztem róla, nagyon sokan azzal bíztattak, az első száz oldalon kell csak túllendülni. Utána már teljesen más élményt fog nyújtani. Az ismerőseim körében is megosztó volt a könyv: egyesek briliánsnak tartották, mások viszont már az első pár oldal után feladták.
Mert milyen az első száz oldal? Lassú, összetett, filozófiai, és tele van történelmi utalásokkal. A történet a középkorban, egy apátságban játszódik, ahol egy különös rejtély bontakozik ki: egy gyilkosság-sorozat, amelynek megfejtése Vilmos szerzetesre és tanítványára, Adso-ra hárul. A könyv nemcsak egy izgalmas krimi, hanem egy filozófiai és teológiai eszmefuttatás is a tudás hatalmáról, a dogmákról, az igazság kereséséről és a középkori egyház szerepéről. Bizony, időnként csak kapkodtam a fejemet, félretettem a könyvet, hogy a neten olvassak utána bizonyos fogalmaknak, eseményeknek, személyeknek.
Amint túllendültem a kezdeti nehézségeken, valóban átkapcsolt bennem valami. Oldalról oldalra egyre nőtt bennem a kíváncsiság, vajon ki, és milyen céllal követi el a rémséges tetteit? Már a filozófiai és vallási különbségek, összetűzések is egyre jobban érdekeltek. Számos alkalommal megbizonyosodtam arról, a hatalom sokszor felülírja a tudásvágyat, keretek közé szorítva azt.
A regény atmoszférája is lenyűgözött: a hideg, komor apátság, a folyamatos rejtély, a sötét titkok, amelyeket a szerzetesek őriznek – mindez egy igazán egyedi hangulatot teremtett. És természetesen a titokzatos, labirintusszerű könyvtár, ami az egyik kedvenc helyszínem volt.
– A könyvnek az a jó, ha olvassák. A könyv olyan jelekből áll, amelyek további jelekről szólnak, azok a jelek pedig a dolgokról beszélnek. Ha szem nem olvassa, a könyv jeleiből nem lesznek fogalmak, vagyis a könyv néma.
Összességében A rózsa neve egy mély, gondolatébresztő olvasmány volt számomra, és bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti az összetettebb, elmélyülést igénylő könyveket. Annak ellenére, hogy a nyelvezete és a tematikája miatt nem egy könnyen fogyasztható regény (főleg a latin idézetek, szövegek miatt), szerintem éppen ez adja a szépségét: olyan könyv, amelyen el lehet időzni, amelyet érdemes ízlelgetni, és amelynek gondolatai még jóval azután is visszhangzanak bennünk, hogy becsuktuk a könyvet.
