Vajon mindenkinek jár egy második esély? Talán ez a legfontosabb kérdés Silvia Avallone legújabb regényében, a Fekete szívben.
Sassaia egy apró falu valahol a hegyek között, eldugva a világ zajától. Ide érkezik meg Emilia, aki harmincévesen kénytelen elölről kezdeni az életét. Furcsa ezt kimondani egy ilyen fiatal nő kapcsán, de a múltban történt valami, ami mindent felforgatott. Egy hiba, amit nem lehet csak úgy hátrahagyni. Emilia a falu szélén telepszik le, és szinte azonnal felfigyel rá Bruno, a szemközti ház visszahúzódó lakója. Ő is csendben hordozza a saját múltját, amit ugyanúgy nem tud letenni. Az egyikük bűnt követett el, a másik áldozat volt. Kettejük története lassan összeér, és ahogy közelednek egymáshoz, muszáj lesz szembenézniük mindazzal, amit eddig próbáltak eltemetni.
Avallone mesterien indítja el a történetet, és végig ügyesen irányítja az olvasót. Nem mond ki mindent, de rengeteget sejtet. Olvasás közben egyre csak azon gondolkodtam, vajon mit tett Emilia, amiért éveket töltött börtönben. És vajon kapunk-e erre választ? Emilia karaktere egészen különleges, egyszerre kemény és sérülékeny, zárkózott, mégis érzékeny. Olyan, mintha valahol a kamaszkorban ragadt volna, ahol az indulatok és az önkeresés egyszerre vannak jelen.
Bruno ezzel szemben inkább megfigyelő. Zárkózott, csendes férfi, aki már régóta bezárta magát a saját világába. Vágyik rá, hogy boldog legyen, hogy megélje az érzéseit, de közben pont ő az, aki nem engedi meg magának ezeket az érzelmeket. Mintha meg sem próbálná, hogy újra kapcsolatba lépjen másokkal.
Lehetne azt mondani, hogy csak két sérült ember története ez, de valójában sokkal több. Miközben lassan kibontakoznak előttünk életük, rengeteg kérdés merül fel. Mi a felelősség? Meg lehet-e bocsátani magunknak vagy másoknak? Lehet-e egyáltalán újrakezdeni ott, ahol minden elromlott?
A könyv nem kínál könnyű válaszokat, és nem akar megmondani semmit. Inkább csak ott van velünk, és hagyja, hogy átérezd, amit ezek az emberek éreznek. Empátiára tanít. Arra, hogy próbáld meg megérteni a másik fájdalmát, még ha nem is tudsz egyetérteni a döntéseivel vagy tetteivel.
Emilia és Bruno kapcsolata nem klasszikus szerelmi szál, nem is akar az lenni. Inkább két ember lassú, csendes egymásra találása ez, akik ugyan még hisznek valamennyire az emberi kapcsolatokban, de már semmit sem várnak el. És talán épp ezért lesz ez a kapcsolat különleges.
Ez a könyv nem egy könnyed kikapcsolódás. De ha szereted a mély, lélektani történeteket, amik nem félnek megmutatni az emberi lélek sötétebb oldalát, akkor érdemes elolvasni. Silvia Avallone érzékenyen, de határozottan ír azokról, akiket a társadalom már elfelejtett. Akik mégis csendben reménykednek abban, hogy egyszer valaki meglátja bennük az embert.
Ha láttad a Netflixen a Kamaszok című sorozatot, akkor tudod, mire számíthatsz. Ugyanaz a nyers őszinteség, ugyanaz a fojtott feszültség és ugyanaz a kérdés: vajon van-e még esély egy jobb életre? Vajon hol csúszott el minden?
