Tavaly januárban olvastam Krasznahorkai Sátántangóját, amely mély nyomot hagyott bennem. Úgy éreztem, igen, pontosan ez az az irodalom, amire szükségem van: szokatlan, kissé nehéz, de mégis egyedi és megmagyarázhatatlan szépségű. Idén januárban ismét egy ilyen könyvre bukkantam. Kollár-Klemencz László Anyám tenyere ugyanazt a katartikus, különleges élményt nyújtotta, ami nemcsak egyedi és emlékezetes marad számomra, hanem feladta a leckét az év hátralevő olvasmányainak is.
Kollár-Klemencz László Anyám tenyere a mitikus középkorban játszódik, a Pilis rengetegében, a Duna-kanyar vidékén. Főszereplői egy remete, aki elveszítette családját, és egy királylány. Kettejük kapcsolata, érzései, gondolatvilága rajzolódik ki a regényben, a természet szépségével és hatalmával, az állatok közelségében.
A fák látják egyedül a földi igazságot, s közvetítik az ég felé, hogy nincs, növekedés van és elmúlás, az igazságot csak az ember keresi, hogy ne vigye el a sodrás, hogy megkapaszkodjon, de hasztalan.
Nem egyszerű olvasmány, de a képi és hangulatvilága teljesen elvarázsolt. Gyönyörű mondatok, páratlan hasonlatok. Minden megszólalás magában rejt egy-egy olyan gondolatot vagy érzést, amely arra ösztönöz csendesedjek el, nézzek magamba egy kicsit. Olyan regény ez, ami minden alkalommal amikor az ember elolvassa, újabb és újabb rétegek bomlanak le. Egyértelmű kedvencet találtam, mely mély nyomot hagyott bennem. Ha szereted a természetközeli olvasmányokat, az új, egyedi hangokat, valamint tetszett Irene Solá Énekelek, s táncot jár a hegy regénye, akkor mindenképpen olvasd el.
