A januári közös olvasmányunk a Győri Könyvforgatók könyvklubban Moa Herngren Perspektíva-sorozatának harmadik része, Az örökség volt. Bevallom, már eleve vegyes érzésekkel vettem a kezembe, mennyire tud még újat mondani ez a sorozat, és megmarad-e annál az árnyaltságnál, ami az első részben annyira megfogott.
Számomra továbbra is a Válás maradt a legerősebb darab. Ott éreztem igazán azt a fajta pártatlanságot, ami ritka egy ilyen témánál. Nem volt egyértelműen „jó” és „rossz” oldal, nem lehetett könnyen eldönteni, kinek van igaza. A két nézőpont feszültsége, az egymásnak ellentmondó igazságok, a bizonytalanság kiválóan bemutatta, hogy az életben ritkán fekete-fehér egy helyzet.
A második kötetnél, Az anyósnál, már éreztem egy finom eltolódást. Mintha a történet nem bízta volna teljesen rám az ítéletalkotást, mintha kicsit terelgetni akart volna egy konkrét állásfoglalás felé. A sok nézőpont ellenére kevésbé éreztem azt a belső vívódást, azt az „és mi van, ha mégsem így van?” típusú bizonytalanságot.
Az örökség
Az örökség olvasásakor ez az érzés még erősebb lett bennem. A regény számomra nagyon egyetlen szereplő köré szerveződött. Ő lett a fókuszban, az ő nézőpontja uralta a történetet, és emiatt a többiek mintha háttérbe szorultak volna. Voltak mellékszereplők, akikben sokkal több lehetőség lett volna, akiket szívesen megismertem volna mélyebben is, a gondolataikat, a motivációikat, a belső konfliktusaikat. Hiányzott az, hogy valóban rá tudjak hangolódni az ő világukra.
Az árnyalatok hiánya számomra itt volt a legszembetűnőbb. Nem nagyon billentett meg, nem bizonytalanított el, nem kényszerített arra, hogy újra és újra felülvizsgáljam a saját álláspontomat. Pedig épp ez volt az, amit az első kötetben annyira szerettem, hogy nem lehetett könnyen ítéletet mondani.
Ugyanakkor azt is érzem, hogy a sorozat sikerének kulcsa éppen abban rejlik, hogy rendkívül ismerős, hétköznapi, sokak számára személyesen átélt vagy legalább látott élethelyzeteket dolgoz fel. Válás, családi konfliktusok, örökség körüli feszültségek. Ezek nem tabutémák, hanem nagyon is jelen vannak mindannyiunk környezetében. Olvasás közben óhatatlanul is működésbe lép az ember belső bírója, bólogatunk, amikor ismerős helyzetre látunk rá, vagy éppen gyorsan ítéletet hozunk a szereplők felett. És valljuk be, ebben mindannyian meglepően jók vagyunk.
Éppen ezért értem, miért kapnak ezek a könyvek ilyen jó visszajelzéseket. Sokak számára tükröt tartanak, másoknak megerősítést adnak, megint másoknak vitára, gondolkodásra adnak okot. Nálam viszont Az örökség már nem tudta azt a belső feszültséget, bizonytalanságot és összetettséget hozni, amit a sorozat elején megéltem.
Elengedés
Összességében tetszett, érdekes volt, és jó volt róla beszélgetni a könyvklubban, de bennem megerősödött az érzés, hogy a Perspektíva-sorozat csúcspontja az első kötet marad. A folytatások mintha egy kicsit elveszítettek volna abból az árnyaltságból, ami miatt igazán különlegesnek éreztem a kezdetet. Talán ezért is érzem úgy, hogy jó, hogy itt lezárult a történet és ha lenne is folytatás, már nem biztos, hogy ugyanazzal a kíváncsisággal nyúlnék utána.
















