A Norvég erdő Murakami Haruki egyik legismertebb és talán legkedveltebb regénye, amely először 1987-ben jelent meg. A művet gyakran tekintik a japán irodalom egyik modern klasszikusának. A könyv főleg a fiatalok körében kultikus, hiszen számos olvasó saját fiatalságának problémáit és érzéseit olvashatja benne. A regényt 2010-ben meg is filmesítették.
Be kell vallanom, hogy Murakami Haruki sosem volt az a szerző, akitől rögtön elaléltam volna. Az első kötet, amit olvastam tőle, a Miről beszélek, amikor futásról beszélek volt. Ez a könyv inkább a futásról és a hozzá kapcsolódó gondolatokról szólt. Ezt követően kezembe került a Férfiak nő nélkül című novella gyűjteménye is, de őszintén szólva nem igazán hatott meg. Valahogy nem tudtam azonosulni Murakami stílusával, nem éreztem azt a vonzást, ami miatt lelkesen várnám a következő könyvet. Pedig ott sorakoznak a polcomon, türelmesen várakoznak, de én nem éreztem késztetést, hogy egy újabb Murakami kötetbe merüljek. Aztán, mintha az univerzum is arra akarna bátorítani, hogy adjak neki még egy esélyt, több apró jelzést is kaptam arról, hogy a Norvég erdő valami egészen különleges. Gondoltam, egy próbát megér.
A Norvég erdő egy fiatal egyetemista fiúról, Toruról szól, és az ő zűrzavaros, szomorúsággal és nehézségekkel teli kapcsolatairól. Szerelmek, csalódások, öngyilkosság. A felnövés sosem könnyű, ezt mindannyian tudjuk, de ebben a könyvben Murakami olyan finomsággal és őszinteséggel mutatja be ezt az időszakot, hogy az olvasó akaratlanul is magára ismer.
Néha rettenetesen magányosnak érzem magam, mégis igyekszem élni az életem. Ugyanúgy, ahogyan te gondoskodsz minden reggel a madarakról, végzed a dolgod a kertben, én is összeszedem magam minden reggel. Míg kimászom az ágyból, megmosom a fogam, borotválkozom, reggelizem, felöltözöm, elindulok az egyetemre, legalább harminchatszor kell apró csavarokkal összerakni magam: gyerünk egy új nap áll előttem.
Megdöbbentett, milyen gyorsan és könnyedén olvastam végig a könyvet. Nem voltak benne elrugaszkodott dolgok, sem bonyolult szimbólumok vagy nehezen érthető hasonlatok. Csak az élet, olyan hétköznapian és valóságosan, ahogyan van. Én valahogy ebben a hétköznapiságban találtam meg azt a varázst, amit addig hiányoltam Murakami írásaiban.
A Norvég erdő egyszerűsége varázsolt el. Tudtam azonosulni a szereplők érzelmi világával, gondolataival. Ez az egyszerű letisztultság, amit Murakami képvisel, egyszerre volt megnyugtató és felemelő. Nehéz szavakba önteni, mi volt az a plusz, ami miatt végül mégiscsak kötődni kezdtem a történethez. Talán az emberi sebezhetőség és félelmek, talán a naivitás, vagy az az állandó remény, hogy a dolgok talán idővel jobbra fordulnak. Hogy bízni kell az életben, minden nehézség ellenére is.
Murakami ezzel a kötettel számomra bizonyított. Most már más szemmel nézek a polcomon várakozó többi könyvére, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra előveszem őket. Eljött az idő, hogy jobban megismerjem őt.
